Feljegyzések egy utazásról 1. rész

Ez az első olyan utam, ahová nem tanulni vagy tolmácsként, csoport kísérőként dolgozni megyek, hanem turistaként. Az útvonalat nem én választottam, teljesen véletlenül kerültem az utazók közé, mégis mintha nekem találták volna ki, egyenesen az én személyemre szabva. Így ez az út egészen más, mint a többi. Most nincs semmi feladatom, nem kell semmire figyelnem, csak átadni magam a sok szép látnivalónak, hagyni, hogy a lelkemet megérintsék és átjárják a benyomások, az élmények. Rábafüzesnél lépjük át a határt, 2003. június 27-én. Ekkor arra gondolok, hogy ez lesz az első és egyetlen határátlépés, ahol még kérik és ellenőrzik az útleveleket. De az áthaladás itt is gyors és zökkenőmentes. Eszembe jutnak korábbi útjaim, amikor még órákat kellett várni a határnál, ami igénybe vette az utasok türelmét. Arra is emlékszem, hogy akkor még fél évet kellett várni a kék útlevélre, ha nyugatra akart utazni az ember. De keletre sem volt egyszerű eljutni. Az én első külföldi utam a volt Szovjetunióba, azon belül Ukrajnába történt és a határátlépésnél leszállítottak minket a vonatról a bőröndjeinkkel együtt, betereltek egy hatalmas terembe, ahol elvégezték a vámkezelést. Gyanús szemmel néztek mindenkire, mintha bűnözők lettünk volna, pedig csak a tanulmányaink miatt utaztunk. Belenéztek a bőröndjeinkbe, megalázó módon a személyes holminkat feltúrták, valami után kutatva, és mi vártunk szemlesütve. Akkor ez ellen nem lázadtunk, örültünk az utazási lehetőségnek, azt hittük, hogy ennek így kell lennie és talán senki sem gondolta, hogy eljön majd az idő, amikor az átlépést az egyik országból a másikba a jelzőtáblán látható ország neve, a rádióban a megváltozott zene és beszéd jelzi majd csupán. Nem beszélve a mobiltelefonok átállásáról, ami akkoriban még álomnak tűnt. Ausztriában csak egyszer állunk meg. Jól esik leszállni a buszról, ami egyébként összkomfortos, kényelmes ülések, légkondi, kis televízió, video lejátszó, szóval minden megvan, ami a kényelmünket szolgálja. Leszállok én is, hogy megcsodáljam a hegyeket. Ausztrián még mindig csak átutaztam. Pedig milyen csábítóak a fenyvesek között álló magányos gazdaságok, ahol minden festői és szinte tökéletes. A ház, a gazdasági épületek, az állatok számára elkerített legelők, minden tiszta, esztétikusan kialakított és a harmónia, a nyugalom érzését keltik az emberben. Mennyire más lehet itt az élet! Az udvar tele van autókkal, modern gépekkel, a házak ablakaiban virágzó muskátli. Minden túl rendezett. Arra gondolok, hogy itt az emberek élete is biztosan ilyen és egy kis irigység fog el, de aztán az jut eszembe, hogy talán csak a felületes szemlélő látja így a dolgokat. Itt is biztosan meg kell küzdeni a mindennapokon a megélhetésért, azért, hogy szebbé és jobbá tegyük magunkat és a környezetünket a tartalmasabb életért. Semmi nem jön magától, ez nem attól függ, hogy az ember melyik országba született. Ez az embertől magától függ. Az idegenvezető hangja kizökkent álmodozásomból. Én vagyok az utolsó felszálló, még az ajtóból is hátranézek, jól meg szeretnék nézni mindent, mintha valami nagyon fontos dolog függne ettől. Miközben már a busz indul is, gondolataim legmélyéről felszínre tör az egyik, mely szerint fontos, hogy jól nézzük meg a dolgokat, amikor elhagyjuk azokat, egyébként ők hagynak el minket. A buszban folytatom az álmodozást, miközben nem veszem le a szemem a tájról. Szinte minden hegyvonulatot, fát, virágot tárolni szeretnék az emlékezetemben, hogy majd zordabb napokon előhívjam azokat szívem melengetésére. Azért néhány fotót is készítek, hiszen már ismerem az emlékezetet: nem tud mindent tárolni. Fiatalabb koromban nem törődtem a fényképekkel, azt gondoltam, hogy az emlékezet minden fontosat megőriz. Szinte kerültem a fényképezéseket, utáltam, hogy az emberek pózolnak és magukat fényképezik, még ha a tájjal együtt is. Így aztán kevés fényképem van utazásokról, családi eseményekről, különleges alkalmakról. Ma már tudom, hogy nem volt igazam. Kétségbeesve kutatok sokszor az emlékeim között és keresem a választ a kérdésre: hogy is volt? Nagyon fáj, hogy nem emlékszem dolgokra és talán egy megsárgult fénykép eszembe juttatná a történéseket. Azután a távoli szeretteimre gondolok, arra, milyen kár, hogy ők nem láthatják mindezt, ők, akik távol vannak ugyan, de a határtalan képzelet és szeretet segítségével ide varázsolom őket is, hiszen olyan melegséggel, szelídséggel és odaadással gondolok rájuk, mint amilyen érzéseket az ablakból elém táruló, festői táj kelt bennem. Furcsa nekem olyan országban járni, amelyiknek a nyelvét nem ismerem valamilyen szinten. Zavar az értetlenség körülöttem, idegennek és magányosnak érzem magam. Még a városok nevét is olyan nehezen olvasom el az autópályán: Rudensdorf, Fürstenfeld, Willach, Arnoldstein… Tarvisio városánál már Olaszországban vagyunk. A mobilon kapott CB-üzenetek jelzik, hogy melyik várost hagytuk el és melyik következik. Udine, Mestre, Verona, Piacenza, Genova… Ezek a városok már ismertebbek számomra, már otthonosabban érzem magam. Ehhez az is hozzájárul, hogy a feliratokat értem, a zene a rádióban ismerős, az eddigi tanulmányaim révén sokkal közelebb kerültem ehhez a kultúrához. Mindegyik város tele van ismert műemlékekkel, amelyek izgalmas történeteket mesélnek a múltról. Udinében van például egy Csonttemplom, ahol az első világháborúban elesett katonák csontjait őrzik a múlt szomorú valóságaként. Veronáról biztosan mindenkinek Romeo és Júlia szerelmének megindító története jut eszébe és az összes modern filmfeldolgozás, amely a szerelem örökérvényűségét jelzik és bemutatják nekünk a mai kor Romeóit és Júliáit. Azt viszont bizonyára kevesen tudják, hogy mi jut eszembe nekem Piacenzáról. Latin tanulmányaimra gondolva szinte viszont hallom szó szerint az egyik kedves tanárom szavait, aki követésre méltó lelkesedéssel mutatta be az ókori római vallásról szóló előadásában, az ebben a városban található Városi Múzeumot, ahol az etruszk bronzmájat őrzik. Ezt a májat modellként használták, amelynek segítségével a béljósokat a májból történő jóslás tudományára tanították. Egy-egy fontos esemény, történés előtt kikérték az istenek véleményét is és az áldozati állat máján mutatkozó különleges jellegzetességek helye árulta el, hogy melyik istentől és milyen üzenet érkezett. Felidézem magamban a leghangulatosabb órákat, a legizgalmasabb vizsgákat. Szívemet elönti az a különleges büszkeség, amelyet akkor éreztem, amikor először megfogtam az egyetemi épület óriási kapujának kilincsét és beléptem. Ami azóta is hatalmába kerít, bármikor járok arra. Az olasz beszédet nagyjából értem, ebben főleg a latin segít. A latin, mint az újlatin nyelvek alapja nagy segítségemre van mind a múlt eseményei, mind a ma beszélt, élő nyelvek megértésében. Amióta ennek a nyelvnek a kapcsán megismertem mélységeiben a görög-római kultúrát, egészen másképp látom a világ eseményeit, másképp ítélem meg az irodalmi műveket és az élő nyelveket. Valami olyan élmény volt ez számomra, mint amikor az ember rengeteg mindent megtanul, de nem látja az összefüggéseket, hiányzik az alap, amelyre építkezhetne és egyszer csak hirtelen olyan dolog történik vele, amely értelmet ad az eddig tanultaknak, sőt megvilágít előtte minden vonatkozást és további lázas tanulásra készteti. A külvilág számára talán hiábavalónak tűnik az a sok energia, amelyet ezekre a tanulmányokra fordítottam. De én jól tudom, hogy mit adott ez nekem, hogy életemnek egy bizonyos nehéz szakaszában megmutatta számomra a problémákból való kiutat, útmutatást jelentett a jövőre nézve. Szerintem ez a legnagyobb dolog, amit az ember bizonyos tevékenységeitől remélhet.