Feljegyzések egy utazásról 4. rész

Vacsora után még sétálunk egyet a város nyüzsgő utcáin, megcsodáljuk a kirakatokat, veszünk egy-két apróságot. A sok giccses áru közül nehéz kiválasztani azt, ami majd otthon Salou-ra fog emlékeztetni. Itt még este 10-kor is nyitva vannak az üzletek, minden szórakozóhely tele van és kellemes zene szól mindenhol. Igaz, reggel sokkal később indul be az élet. Szinte teljesen megváltozik itt az életritmusa az embernek. Egyszerűen lehetetlenség korán nyugovóra térni, még fáradtan is megy-megy az ember az utcán, szinte úgy vonzza a sok látvány, mint a telehold a holdkórost. Pedig holnap is vár ránk egy egész napos, csodálatos kirándulás, Monserrat-ba, amiről majd új feljegyzésben számolok be. Visszatérünk a szállodába, még felveszek egy több nyelvű újságot a recepción, amelyben az adott országot érintő híreket az adott nyelven lehet elolvasni és egy spanyol nyelvű napilapot a Diari-t, de lefekvés után már nem látom a betűket, minden elmosódik előttem. Először megijedek, arra gondolok, hogy már-már szemüveg kell, de aztán az újsággal a kezemben elrepülök álomországba, ahol egyből visszatér a látásom és újra átélem az egész napot a maga sok apró kis élményével. Másnap délután, a Monserrat-i kirándulás után ellátogatunk a Torrès család birtokára, ahol megismerkedünk a borkészítés minden fázisával. Az öt generációs család minden tagja a borral foglalkozott. Hatalmas vagyonra és hírnévre tettek szert. Egy hölgy kedvesen fogad bennünket, és bevezet egy hatalmas mozi terembe, ahol levetítenek egy filmet a család és az itt termesztett szőlő történetéről. Öt nyelv közül lehet választani, ami a megértést illeti. Azután belépünk egy állomásra, ahol azt a fura kis járművet várjuk, ami végigvisz bennünket a birtokon. Ez is különleges hely, mert minden a bor szolgálatában áll: a falakon kivetített, színes képek mutatják be a borkészítés műveleteit, közben érezni lehet az érett szőlő, a must illatát, a szüretelés hangulatát zenei aláfestés teszi még teljesebbé. Még sosem jártam ilyen helyen. A falakon találok utalást a görög boristen, Dionüszosz tiszteletére. Egyszóval nagyon ötletesen van berendezve és megszervezve az egész. Még maradnék itt szívesen, de megérkezik a jármű és fel kell szállni. Több pincét megnézünk, végül elérkezik a borkóstolás ideje: egy félédes fehér bort kóstolunk meg, hatalmas, talpas pohárban egy korty bor. A pezsgőt neve itt cava, mert a franciáktól tanulták el a pezsgőgyártást és az ismert champagne név már védett volt. Ugyanez a helyzet a konyakkal, mert az itt brandy lett. Van még egy kis pénzem, így veszek egy üveg Sangre de Toro-t, azaz vörös bikavért, amit majd szintén valamelyik családi ünnepen fogyasztunk el. Este 8-ra érünk a szállodába. Kellemes fürdő után megyünk elfogyasztani az itteni utolsó vacsoránkat. A pakolással gyorsan végzünk, inkább sétálunk még egyet a parton az indulás előtt. Ez a búcsú is egyben a várostól, a tengertől. Ha olyan helytől búcsúzom, ahol még először jártam, mindig arra gondolok, hogy ide még feltétlenül visszajövök. Most is így érzem. Visszatérve a szobánkba, orosz szokás szerint két percig némán ülünk a bőröndjeink között - ez jót jelent - és aztán kilépünk az ajtón. Éjjel 11-kor indulunk és ezt az éjszakát a buszban töltjük. Reggel 9 - kor érkezünk meg Monacóba. Csak buszos városnézést tudunk tartani, de ennek is nagyon örülünk, mert ez az utazási iroda meglepetése. A hercegség különleges helyet foglal el Európában. Monaco nem tagja az Európai Uniónak, de az eurót itt is bevezették. Gazdagsága annak köszönhető, hogy évente több mint kétmillió külföldi keresi fel és hagyja itt a pénzét, ha nem másutt, akkor a híres Monte-Carlo-i kaszinóban. Kereskedelme ugyancsak jelentős, főleg azért, mert a hercegség nem szed adót, így a legtöbb áru olcsóbb, mint Nizzában. Számos nemzetközi és francia társaság Monacóban állította fel központját, hogy mentesüljön a magas adóktól. A lakosoknak sem kell itt személyi jövedelemadót fizetniük, ezért jövedelmük sokkal több, mint a környező országokban. A legfőbb uralkodó a herceg és ez nem névleges cím, de azért van miniszterelnök és itt is megvannak a különböző miniszterek. A hercegség nagyon büszke gazdagságára és az emberek jólétére. Büszkén hirdetik, hogy a bűnözés például számukra teljesen ismeretlen. A franciák erre azt szokták mondani, hogy Monacóban azért nincs bűnözés, mert ha véletlenül valaki mégis elkövet egy bűnt, azt átteszik a határon Franciaországba, és ha kell, a franciák ítélkezzenek felette, az ő statisztikájukat rontsa. Látjuk messziről a hercegi palotát, a Grimaldi család lakhelyét és egészen közelről a híres Monte-Carlo-i kaszinót, ahol egész vagyonok cserélnek gazdát pillanatok alatt. Itt minden a gazdagságról szól. Jól esik a szemnek végignézni a parton vagy lenézni föntről a kanyargós ösvényekre, de számomra mégsem vonzó ez a hely. A felfoghatatlan gazdagsága miatt szinte inkább taszító. A Malmok körútján és az Olasz körúton hagyjuk el a kis fejedelemséget a francia Riviéra hátralévő utolsó nagyobb városa, Menton irányába, ahonnan ismét Olaszországba érkezünk. Padovában időzünk egy kicsit és megnézünk két gyönyörű bazilikát, a Szent-Antalnak és Szent-Lukácsnak épített bazilikákat. Nekem a Szent-Antal bazilika tetszik jobban, ahol áhítattal nézem Páduai Szent-Antal ravatalát. A ravatalt meg lehet érinteni kézzel és el lehet mondani egy hálaimát, illetve lehet kérni a szent segítségét. A kézzel való érintés a szenttel való személyes és benső kapcsolatteremtést, az iránta való bizalmat fejezi ki, az imát pedig magunkban, csöndben kell mondani. Rengeteg adomány van a ravatal körül, amelyekkel az emberek megköszönik neki, hogy meghallgatta őket és segített nekik. A hely szentsége és áhítatossága megérinti a lelkem és így én is kérem a segítségét és a védelmét. Amikor kilépünk a bazilikából, 40 foknál is nagyobb hőség vár ránk. Alig várjuk, hogy elfoglaljuk szobáinkat egy Mirano nevű kisváros vadonatúj szállodájában, az Eurhotelben. Itt is szuper minden, de lélekben én már kis országunk felé tartok, vágyom haza és a honvágy jól ismert érzésével a szívemben térek nyugovóra. Július 6-án reggel 7-kor megreggelizünk és indulunk haza. 980 km áll előttünk. Csak a kötelező megállókat tartjuk be és este már otthon alszunk. A hazafelé vezető úton csaponganak a gondolataim ide-oda. Szinte nincs is meghatározható menetük, egységük. A tájat nézem a buszból, de már nem a tájat látom. Pedig most is nagyon szép az ég. A nap már egészen magasan jár és sugaraival ki-kibújik a felhők mögül. Otthon vajon milyen az idő? Milyen lehet az udvar? Élnek-e még a virágaim? Érik-e már a sárgabarack? Milyen jó érzés az otthonunkra gondolni és milyen jó, hogy van valahol egy otthon, ahová mindig hazavágyunk, minden csodálatos utazás után! A családom otthon maradt tagjaira gondolok. Milyen jó lesz újra találkozni velük! Várom, hogy átérjünk Magyarországra, várom, hogy közeledjünk a városunkhoz, várom, hogy megpillantsam az utcánk képét, majd, hogy belépjek az otthonunkba. Ez a várakozás az odatartozás édes érzését kelti bennem, az otthon maradt szeretteimmel való találkozás várása pedig az összetartozás érzésének élményével örvendeztet meg. Igen, az összetartozás érzése nagyon fontos. Lehetünk bármilyen messze szeretteinktől, ha érezzük mégis az összetartozás kellemes kötelékét, többet jelent, mintha mindig velük lennénk és közben nem éreznénk semmit. Végre átérünk Magyarországra. Ady verse jut az eszembe, a Föl-földobott kő. Pontosan átérzem minden sorát. A földobott kő bejárja a magaslatokat, fennkölt és szép dolgokat lát, de milyen jó újra és újra aláhullni, leesni, érezni téged kicsi hazám, szeretett városom. Végre itthon vagyok!