Kirándulások Erdély szép helyein - 6. rész

Parajd (Praid) – Nagy sóbányájáról és sós fürdőiről nevezetes község. Erdély egyik legnagyobb sóbányája ez, ami látogatható, és ezen a környéken fakad Erdély legtöbb sós forrása. A parajdi só szikla a sóbánya fölött áll. Az üledékes só tömbről lekopott a felső talajréteg, egyedülálló látvány az eróziótól barázdált hatalmas só szirt. Érdekes látványosság a már említett sóbánya, melyben léggyógyfürdő is van. Korond (Corund) – A község főleg fazekasságáról híres. Fazekas szövetkezetében gyönyörű korsókat, tálakat, tányérokat készítenek és alabástrom tárgyakat faragnak. A község szélén van a híres korondi fürdőtelep, magas hegyektől védett helyen, a vasas-kénes források közelében. Régebben e források vizét frissen fejt kecsketejjel itták, és különösen ajánlották vérszegénységben és tüdőbajban szenvedő betegeknek. Farkaslaka (Lupeni) – A faluban született Tamási Áron (1897-1966) író, rokonsága ma is itt él. Az írót kívánsága szerint szülőfalujában temették el. Emlékműve a falu szélén levő templom szentélye mögött van felállítva és az országútról egy nagy székely kapu vezet hozzá. A síremléket egyetlen kvarcit tömbből Szervátiusz Jenő és Tibor faragta, és 1972-ben avatták fel. Tamási Áron sírja az emlékmű után van öreg tölgyek között. Szejkefürdő (Seiche) – Kedvenc üdülőhely, fürdőbejáratánál régi székely kapuk egész gyűjteménye látható. A műúttól nem messze kettős kopjafa jelzi Orbán Balázs sírját. A síremléket Orbán Áron székelyudvarhelyi szobrászművész készítette. Az író szerény lakóháza a szomszédos Lengyelfalván volt. A nép „szegény bárónak” becézte önzetlen egyszerűségéért. Orbán Balázs (1820-1890) a székelyföld híres monográfiájának, a Székelyföld leírása című hatkötetes műnek írója itt élt és itt írta meg műve nagy részét. Bár Budapesten halt meg, kívánságára itt temették el és a „legnagyobb székelynek” nevezik mind a mai napig. Életműve a Székelyföld pótolhatatlan adattára. Elfogyasztva utolsó reggelinket az ízlésesen megterített asztalon, amely körül ülve az ottlétünk alatt oly sok finom helyi specialitást kóstoltunk meg, oly sok anekdotát és viccet hallottunk a székely emberekről, búcsút veszünk erdélyi és francia barátainktól, és indulunk haza. Még teszünk egy kört autóval a városban, annak szimbólumaként, hogy a helytől is búcsúzunk, és természetesen meg szeretnénk jegyezni az emlékezetünkben az itt tartózkodásunk minden apró mozzanatát. A székely emberekről nagyon sok kedves, humoros történetet olvastam már, de most tapasztaltam meg először igazán vendégszeretetüket, optimista életfelfogásukat, és a jobbért való tenni vágyásukat. A góbé a székely nép legjellegzetesebb embertípusa: a becsület, a bölcsesség és az irónia megtestesítője, aki mindig a legtalálékonyabb, aki minden helyzetben feltalálja magát, aki a legszomorúbb ügyekbe is humort tud rejteni. Hadd meséljek el itt két rövid, kis anekdotát, az egyik Segesvár, a másik Kolozsvár környékéről való. 1. Megállja a helyét Éppen gátkötésre rendelték ki a falu népét. Gábor bá egy kicsit elhízott ember vala, hát nem igen tetszett neki a munka. Megállt egyhelyben. A munkafelügyelő rászólt: – Siessen Gábor bá! Dolgozzon kend is! – A teremtettjét! Én megállom a helyemet mindig! – vág vissza Gábor bá. – Éppen az a baj, hogy megáll kend és nem dolgozik! 2. Mikor az asszony az úr Egyik székely atyafi híres volt a papucskormány tűrése miatt, vagyis nála az asszony volt az úr a háznál. Valami ügyes-bajos dolgát végezte el a városban, aztán két jó barátját meghívta örömében vasárnap ebédre. Mikor hazaérkezik s beszámol az útjáról, hát megemlíti a hívott vendégeket is. – Asszony, ha azok jönnek a házhoz, akiket meghívtam, hát a fejemmel igent intek arról aztán tudd meg, hogy fájin vendégek vannak, hát minden jó legyen!… – Én nem bánom, de tuggya meg kend, hogyha én a fejemmel nemet intek, hát akkor abból a minden jóból semmi sem lesz… Anekdoták és viccek egész sorát lehetne elbeszélni, meséljük is egymásnak az úton hazafelé, közben gyönyörködünk a táj szépségében. Csodálatos, őszi napsütésben telik el az egész visszaút, és alig hisszük el, mekkora távolságot tehet meg az ember egy nap alatt – az úton róva a kilométereket, miközben lélekben ott marad még egy kicsit az élmények színhelyén. Tordán (Turda) állunk meg egy kis ebédre, és kihasználva a gyors haladás adta előnyt, kollégámmal megnézzük még a kézi sóbányát, ami már csak egy emléke a múltnak. A hideg ellenére lemegyünk a legaljára, egészen 42 méter mélyre. A Tordai-hasadék (a lenti képen látható) az Aranyos-melléki mészkőhegység karsztos barlangjainak beomlása folytán jött létre. A régi, beszakadt mennyezetű barlangokból keletkezett 3 km hosszú szurdoknak csaknem függőleges, 200 m-ig emelkedő, hatalmas sziklafalai vannak. Alján folyik a Hesdát (Haşdate)-patak. Az egykori föld alatti mellékpatakok barlangnyílásai a hasadék két oldalán láthatók. Ezeket a környékbeli emberek nehéz időkben menedékül vagy búvóhelyül használták. A szakadék oldalfalait hatalmas sziklatornyok díszítik, pl. a 764 m magas Patkós-kő. A hasadék és környéke geológiai képződményei és flórája miatt védett terület. A hasadékhoz fűződő népmonda a kunok elől menekülő Szent László király imájának tulajdonítja a hasadék keletkezését. A ló patanyomra emlékeztető kövületeket is (a Patkós-kő tetején) az ő lovának tulajdonítja. A felhasznált irodalom jegyzéke: 1. Orbán Balázs: A Székelyföld – válogatás (Európa Könyvkiadó, Bp. 1982) 2. Dr. Mátyás Vilmos: Utazások Erdélyben (Panoráma „mini” útikönyvek sorozat, Franklin Nyomda, 1986) 3. Székely góbéságok – Anekdoták és kacagtató históriák – (Tevan kiadó, Bp. 1990)