Párizs, ahogy én látom 1. rész

Párizst szavakkal elővarázsolni szinte lehetetlenség. A regények oldalairól, a Párizsban fogant versekből, színes útleírásokból, a francia fővárosban játszódó filmekből azonban még azoknak is lehet elképzelésük a városról, akik soha nem jártak falai között. Párizs ezer arcát tárja elénk. Még ma is igazat adok Victor Hugónak, amikor így kiált fel a Nyomorultak című regényében: Párizs a Kozmosz szinonimája! Párizs a szép ámulások szent városa Ady szavaival élve. Itt aztán valóban ámulhatunk a sok nevezetesség láttán. Párizs Franciaország szíve, nem csak politikai, közigazgatási központ vagy közlekedési gócpont, de szellemi gyűjtőhelye is a több mint ezeréves francia kultúrának. Párizs a világ egyik legromantikusabb fővárosa. Romantikussá számomra az teszi a divat és a gasztronómia fellegvárát, hogy a gyorsan fejlődő nagyváros meg tudja őrizni mindazt, ami a múltjában vonzó a rohanó élet mohósága ellenére, és remekül ötvözi ezeket az újdonságokkal. Párizst a fények és a szerelmesek városának is nevezik. Aki látta már a várost esti kivilágításban, ezt az elnevezést mindenképpen helytállónak találja. Hadd idézzem Ady Megint Páris felé gyönyörű versének sorait: Páris, Páris mindjárt itt lesz, Szépen, szerelmesen, lágyan, Könnyesen és fiatalon Valamikor hogy kívántam. A belváros egészen kicsi, lakosainak száma nem éri el a hárommillió főt sem, a külváros lakóinak számát is beleszámolva viszont Párizs lakossága nagyjából annyi, mint az egész Magyarországé. A belvárosban a fontosabb látványosságok egészen közel vannak egymáshoz. A Szajna két partján találhatók. A főbb látnivalók közül az Eiffel tornyot, a Diadalívet, a Notre-Dame székesegyházat, a Louvre Múzeumot szinte el sem kerülhetjük. Kezdjük sétánkat Párizs szívében, a nulladik kilométerkőnél, ahonnan a városok Párizstól való távolságát kezdik mérni. Az Île de la Cité-t (a város szigetét) a Pont Neuf-ön (Új hídon) át közelítjük meg, a város legrégibb hídján, amelyet Monet festménye alapján jól ismerhetünk. Minden itt kezdődött tehát, a folyó természetes oltalma alatt. A szigeten található csendes, kavicsburkolatú Dauphine (Trónörökös) tér szép fáival nyugalmat áraszt. A 13. században épült Sainte-Chapelle (Szent Kápolna) egy nagyszerű gótikus építmény, amelynek legrégibb festett üvegablakaival az Ó- és Újtestamentumot illusztrálják. Szintén itt található a Palais de Justice (Törvényszék) gótikus stílusú épülete. Jellegzetes épületszárnya a szigetnek a Conciergerie (Portaszolgálat). A 14. század eleji gótikus épületrész rövid ideig a királyi család és a palotaőrség lakhelyéül szolgált, a 14. század második felétől azonban hírhedt börtön működött a falai között. Ezen a helyen várt sorsára Marie Antoinette. Megnézhetjük a celláját, a forradalom több emlékét, a többi cellát, a konyhát. A város szigetének legnevezetesebb látványossága azonban a gótikus stílusban épült Notre-Dame de Paris ( Párizsi Mi asszonyunk Székesegyház). Franciaországban minden gótikus székesegyház neve Notre-Dame és utána teszik a város nevét, ahol található (pl. Notre-Dame de Rouen). Miközben csodáljuk a székesegyház hatalmas méreteit és csodálatos belső terét, bizonyára mindenkinek Victor Hugo híres regénye jut eszébe, a gyönyörű Esmeralda és a púpos, csúf Quasimodo romantikus története, a Notre-Dame de Paris. Itt említem meg, hogy Victor Hugo lelkes híve volt a magyar 1848-as szabadságharcnak. Később is tartotta a kapcsolatot a száműzetésben, a vérbe fojtott magyar forradalom hőseivel és baráti viszonyt ápolt Teleki Sándorral. A 20. századi magyar hírességek közül József Attilát emelem ki, aki nagyon sanyarú körülmények között élt itt, de nyomorúságos padlástéri szobájából a Notre-Dame-ra látott. Talán a csodálatos kilátás sarkallta arra, hogy az itt is megtapasztalt nyomort félretéve, minden nap ötven szó megtanulásával sikerült francia költővé is válnia. Francia nyelven is csodálatos verseket írt és publikált. A Tour Eiffel (Eiffel torony) Párizs legismertebb emlékműve, a város szimbóluma. Az 1889-es világkiállításra építették, ekkor 308 méter magasságával a világ legmagasabb épülete volt. Öntöttvas rács szerkezete van. A turistáknak a torony mind a négy lábánál van lehetőségük felmenni a torony tetejére, ahonnan derült napokon 72 km-re láhatunk. Párizs ma már elképzelhetetlen az Eiffel torony nélkül, pedig valaha le akarták bontani a torony ellenzőinek megnyugtatására. Sokan nagyon utálták, vas szörnyetegnek nevezték, a Párizs legrégibb negyedében emelt magas, modern, karcsú tornyot. Többen elköltöztek a környékről, hogy ne is lássák. Ezt a problémát azonban nehéz volt elkerülni, mert a torony Párizs minden pontjáról látható. Ma már turisták ezreit hívogatja az öreg hölgy, aki minden negyedik évben új ruhát ölt magára, azaz négy évente újra festik. Azért beszélnek róla nőként, ma már vas ladynek is becézve, mert a torony szó a francia nyelvben nőnemű. Az emlékezet rövid, ma már elfelejtették a megjelenése körüli éles vitákat és bizonyára ma már minden párizsi büszke a létezésére. Azt is sokan elfelejtették, hogy a tornyot nem Gustave Eiffel álmodta meg. Émile Nouguier és Maurice Koechlin merész terve nyerte el a világkiállításra kiírt pályázatot, a kivitelezésre viszont Eiffel cégét bízták meg, aki kikötötte, hogy a nevét mindig meg kell említeni a toronnyal kapcsolatban. Addig emlegették az ő nevét, amíg a torony megálmodóinak nevét bizony elfelejtették. Így én nem tartom igazságosnak, hogy Gustave Eiffel arany mellszobra látható a torony közelében, nekem hiányoznak az igazi tervezők szobrai. Az Arc de Triomphe (Nagy Diadalív) nevű emlékműhöz tizenkét híres sugárút vezet. A Diadalív a Charles de Gaulle téren áll. A római kori diadalíveket idéző építmény falainak domborművein a Marseillaise-ben (Marseille-i dal, a franciák nemzeti himnusza) megénekelt események kelnek életre előttünk. Felmehetünk az ötven méter magas épületre, amelyet Napóleon építtetett győzelmi emlékként, de a kilátás persze nem olyan mesés, mint az Eiffel toronyból. Az ismeretlen katona síremlékén égő örök tűz azokra a katonákra emlékeztet, akik meghaltak a hazájukért. A téren több sávos körforgalom van, gyalog nagyon veszélyes a közlekedés. Francia filmekből jól ismerhetjük ezt a teret, amikor éppen üldözik Belmondót, Jean Rénót vagy Gérard Dépardieu-t. Nekem mindig Remarque híres történelmi regénye jut eszembe ezen a helyen, A Diadalív árnyékában. Ennek analógiájára írt Szabó Magda és Ablonczy László közös regényt, Az „állj fel” torony árnyékában címmel, amelyben Párizs magyar vonatkozásait mutatják be. A Louvre, a korábbi királyi palota, jelentősen kibővítve 1992-ben az akkori világ legnagyobb múzeuma lett. Én megcsodálhattam a régi épületet még az üvegpiramis nélkül, és később a piramissal is. Jó példa ez is arra, hogy a régi és a modern építészeti elemek milyen csodálatosan kiegészítik egymást. A kínai-amerikai Pei által tervezett piramis építését sokan ellenezték, ma már el sem lehetne képzelni nélküle a gyors bejutást a múzeumba. A piramisnak nagy szerepe van a múzeumba való bejáratban és mozgólépcsők segítik az egyes gyűjtemények könnyebb megközelítését. Egy egész kis városba jutunk, ha lemegyünk a mozgólépcsőn. Nem is próbálom meg felsorolni és méltatni azt a rengeteg festményt, szobrot, régiséget, bútort, ami itt található. Én csak Leonardo de Vinci Mona Lisa festményét, a Szemonthrakéi Niké (a szárnyas Niké) és a Milói Venus szobrokat tudtam megnézni idő hiányában. A Mona Lisa előtt állva próbáltam megfejteni titokzatos mosolyát. Lehetetlen feladat, csak álltam ott és fogva tartott a kicsi kép, a szemei rám néztek, bárhová fordultam és a mosolya marasztalt addig, amíg csak lehetett.