Évszakok
A hóember mosolya
Vizkeleti Erzsébet • 2026-10.31.
Hóemberünk vidám legény,
szén a szeme s fazék a fején,
répa orra pirosra fagyott,
amire már egy éve vágyott.
Magában hordozza tél örömét.
Aztán egy reggel más a fény,
úgy véli, nagyon rövid a lét.
A kerítésen néma csönd ül,
s szívébe szomorúság vegyül,
tudja, le kell küzdeni félelmét.
A Nap ma nemcsak világít,
répa orra lejjebb csúszik,
a meleg megsimítja vállát,
s tócsa veszi körül kalapját.
Fehér teste lassan szétfolyik,
Estére már csak egy kupac,
fazék, szénszem s egy répa,
fehér emlék marad a helyén,
pihen a fölengedő föld ölén.
És körülveszi széles mosolya.
Másnap egy kisfiú arra jár,
kert közepén megáll a foltnál.
Köszön a hóembernek halkan,
tudja, hogy itt volt még tegnap.
Majd mosolyogva továbbáll.
A Nap melegít, a fagy is enged,
s a kertben új fűszál ébred,
de a hóember itt hagyta nyomát,
még hallani a csibész kacaját.
Nevetni tanult tőle egy kisgyerek.
— A hóember mosolya, 2026-10.31.