A láda

Egy régi, díszes láda áll a szoba közepén, mint elfelejtett mondat a csend peremén. Indák kanyarognak fedelén, s oldalán, mint megfáradt emlékek az idő homlokán. Zárja makacs hallgatás. Mit rejthet? Talán egy megsárgult levelet, melyben a tinta még őrzi melegét reszkető kezeknek? Talán egy szalagot, mit búcsú hajfonatból kibontott… Vagy egy kavicsot a folyópartról, ahol egyszer azt mondták: „szerelmünk örökre szól”. A ládában pillanatok pihennek. Egy nevetés csilingelése, egy utolsó ölelés súlya, ajtócsapódás visszhangja, a gyermekkor pora, a szerelem illata, az elvesztés sötét árnya. Miként az idő telik, emlékek sora gyarapszik. Néha, amikor este, megfárad a világ, fedelén kattan a zár, s azt kérdezi némán… Mit teszek bele? Egy nyári délutánt, mikor még ismerősek voltak az árnyékok. Egy hangot, mely nem szólít nevemen már. Egy kézfogást, mit el nem engedtem volna. És betenném a reményt is oda gondosan, selyempapírba csomagolva. Ha egyszer minden más elfogy, talán azt az egyet majd visszaadja. A láda szótlanul tovább él Őriz, nem felejt, nem ítél. Csendje mélyebb, mint az éjszaka, és türelmesebb, mint az idő fonala. S ha egyszer felnyílik utoljára, nem lesz benne kincsek csillogása, hanem mi magunk, azok, akik voltunk, és azok, akikké lenni szerettünk volna. Vizkeleti Erzsébet, Karcag, 2026.02.17.