A szó emlékeztet

A magyar szó meghatározza létünket. Nem csak szól, beszél, fel is tölti szívünket. Hangjai onnan nőnek, mint a táj, hol először köszöntünk a szembe jövőnek. Nem csak az ugaron, mi lábunk alatt feszül, nem csak a rögben, mit őseink eke vasa szánt, a magyar lélek a nyelvben is elmerül, amikor anyánk ajkán halljuk a szívből jövő fohászt. A költészet nem díszlet, nem ünnepi ruha, része életünknek, a szívünkig ható himnuszunk dala gyógyítja sebeinket. A költészet lélegzet, mit akkor veszünk, ha ritkul a levegő körülöttünk. A vers olykor csak rövid megállás, nem kérdez, nem magyaráz. egy pillanat, mi arra emlékeztet, nyelvünk nem csak megkülönböztet, hanem össze is tart, egymásba való kapaszkodás. Amíg egy költő magyar nyelven alkot, addig él a magyar tudat, addig nem vagyunk hontalanok. Kultúránk nélkül csak járnánk a világot, mint idegen szavak között utat kereső, tévelygő vándorok. S magyar kultúra nélkül nem lennénk magyarok.