Alkony

Az alkonyt félve magamban hordozom mialatt kívül jókedvű nappalt játszom nem ablak és nem is tükör mosolyom csak mi megszületik a bús romokon. Szívem sarkában riadt félhomály van hol szavak némán ülnek kimondatlan’ mint régi bútorokra a ráhullott por mit csak az idő töröl le csak a kor. A fény mit adok nem csak az enyém a saját gyertyám sercegve elenyész másoktól loptam hogy ne lássátok a naplementével egy kicsit én is meghalok. Most hogy napom már alacsonyan jár és a fény arcomon ide-oda csúszkál érzem az idő nem rabol inkább csak fest az égre színarany pompát s vörösest. Minden perc egy-egy színes árnyalat borostyánba mártott emlék-foglalat s ahogy a napot lassan elbújni látom már nem félek a sötéttől inkább vágyom. És tudod mikor a legeslegszebb a fény? Az utolsó naplementekor mi hátra van még, mi beteríti testem-lelkem zegzugát mielőtt teljesen magához ölel az árny. És igen az alkonyt magamban hordozom mi talán szentély vagy talán csak egy rom de akkor is minden este bűvölve csodálom s kel riadt remény: másnap újra látom…