Alkonyi koszorú

Fák mögött a fény már hosszan elnyúlt, a szürkület elmossa mindazt, mi volt. Fejed fölé glóriát fon a múlt, sötét égen megremeg a sápadt hold. A nappal elpihen a padokon, hajtfürtjeidben lejt ünnepet a nyár, s arany koszorúként égve ragyog. Nem is fény ez, szép, tiszta áhítat már. Világ zaját szent magányba szűri, s halk suttogásban a lélek átszakad, a földi nehézséget csendben elfelejti, Nyár este csöndjét s illatát habzsolja. Szememben ragyogsz, mint régi titok, s én nem tudom, Te vagy az Isten lépett e halk parkba hozva boldogságot, egy sugárba zárva a mindenséget. Fenti fényözön most messze illan, nem hív már csillagok vakító titka. Szememben a menny csodája csillan, olyan jó élni, mint ahogy még soha. Megfogod kezem s fut a távolság lelkem a lét porába visszatér. Ölel minket a tiszta valóság. Annyira szeretlek! Jár át az érzés.