Amikor csendesül a vihar

Először csak a levegő változik meg. Mintha valaki visszatartaná a világ fölött a lélegzetet. A fák nem mozdulnak, de már érzik. A madarak alacsonyan szállnak, és szívemben felrémlik halk zaja a sóhajtásnak. Egy szó, egy rossz hangsúly, amit nem akartam. Egy emlék, amit nem hívtam. Hirtelen feltámad a szél, kint összegyűri magát az ég. Felhők egymásba torlódnak, mint bennem sok kimondatlan gondolat. Régi napok egymáshoz csapódnak, elfelejtett fájdalmak újra szikrát fognak. A szél már rángatja az ágakat, szaggatja, cibálja. A szívem is ilyen. Gyökerestől akarja kitépni azt, ami valaha voltam. És jön az eső, nem csendesen. Nem kegyesen. Zúdul, ver, követel, mintha mindent egyszerre akarna elmosni. Arcokat, neveket, egy régi érintést, egy búcsút, mely soha meg nem történt. Villám hasít az égbe. Egy felismerés, hogy a vihar nem ellenség. Csak megmutatja mindazt, amit eddig nem mertem megélni. Dörög az ég és bennem is visszhangzik minden, mit el akarok feledni. Azután… ahogy jött, úgy kezd elfáradni. A szél már nem tép, csak simít. Az eső halkabb lesz, mintha visszaadna mindent, mit valaha elvett. A fák megmaradnak. Nem mind, de amelyek igen, azok a mélyben jobban kapaszkodnak. Akárcsak én. A levegő kitisztul. Valami új fény érkezik, nem erős, csak őszinte. Ott állok a csendben, vizesen, kicsit összetörve, de megkönnyebbülve. Mert amit elvitt a vihar, arra már nem volt szükségem. És amit itt hagyott, én az vagyok.