Amikor elmentél

Vége, nincs tovább, halkan súgta szád, és a küszöbön túl már más fény hívogat. Szívem, bár hangtalanul, utánad kiált, ne hagyj rám csöndet s néma napokat! Gyors lépteid már a holnap felé futnak, mint fakó csillagok a kihűlt égbolton. A jövőbe menekülve széthull árnyad, én itt maradok, s könnyem hullatom. Ajtó bezáródott, nem lelem a kulcsot, egész lényedet elnyelte fekete sötétség. Jegesre mardosta szívemet hiányod visszajössz majd, reménykedem még. Arcod minden rezdülése szívembe égett, s míg bennem a régi szomorú zene szól, szemed másnak lesz újabb igéző ígéret engem körül vesz minden a múltunkból. Lépteid halkuló nesze egyszer elnémul, de addig is őrzöm a megfakult csodát. Megvárom, hogy szívem sebe gyógyul, s nem képzelem már új idődnek sodrát. Hogy engedjelek el, ha ezt kérve kérnéd, téged, ki holnap partjain lépkedsz tovább, azt felelném, engem fényed melegít még, ha álom hoz el, szívem ritmusa szaporább.