Aranyló horizont

Hullámzó formák, aranyló felületek, messzeség. Csillanó emlék-rozsdák, vágyat ébresztenek, hív a szépség. A tér mozdulatlan, mint ölemben a kéz, nem nyúl semmiért, csak önmagát tartja. Valaha elindultam volna… Most a tekintetem indul el helyettem, lassan átszeli a dűnéket. A horizont tág, bennem szűkül a távolság. Hívogató ez a látvány, szívem repül az úton, mégis visszafordulok… Vissza a gyermekkor porába a nyári esték tücsökzajába a szélben lengő függönyök mögött első álmaim tiszta zajába… A tér nem mozdul, én sem. Ami hullámzik, az a tekintetem. És a gondolat, mint lassú fény az estben, hazatalál a csendben.