Aranyló horizont

Hullámzó formák, aranyló felületek, messzeség. Csillanó emlék-rozsdák, vágyat ébresztenek, hív a szépség. A tér mozdulatlan, mint ölemben a kéz, nem nyúl semmiért, csak önmagát tartja. Valaha elindultam volna. Nem is gondolkodva, fiatal lábamnak határra nem volt gondja. Most a tekintetem indul el helyettem, lassan átszeli a dűnéket. A horizont tág, bennem szűkül a távolság. ahogy az idő lesz egyre kevesebb. Hová visz ez a látvány? Szívem azt feleli: oda. De mégis azt mondom: vissza. Vissza a napok arany porába, az át nem nyaralt nyárba, az el nem táncolt táncba, a ki nem mondott szavakba. S hová el nem indultam, utakra. Talán mehetnék még, de nem visz a lábam, csak hajtana a vágyam. Nem zajos, nem követelő, csak mint alkonyatkor a víz, világít, fénylik és elfolyik, mint a sok letűnt idő. A tér nem mozdul, én sem. Ami hullámzik, az a tekintetem. És a gondolat, mint lassú fény az estben, hazatalál a csendben.