Árnyék

Női alak halad az úton. Nem siet, megy csendesen, léptei alatt por száll, vállán az ég súlya pihen. Ott van mellette az árnyék. Nem marad le, nem előzi meg, csak rövidül vagy nyúlik, körül öleli, nem tűnik el végleg, égi fény élteti, el nem búcsúzik. Reggel még jóval előtte jár, mintha mutatná az utat, ha leszáll az este, mögé simul, mint kit nap súlya húz, elfárad. Nem kérdez soha semmit, nem vitatkozik döntésekkel. Követi a nőt hűségesen, eltévedt lépteket nem rója fel. Amikor az út kövei élesek, és a csend túl nehéz a vállon, az árnyék odafekszik lába elé, és rést tör szikkadt magányon. Néha oly hosszúra nyúlik, mintha embernél több lenne, hordozza múlt sok rejtett sebét, mintha minden tegnap benne élne. Az árnyék létünk lenyomata talán lelkünk halkabb fele, honnan hová tarunk, ő tudja, mit ki nem mondunk, annak jele. Ő az, ki mindvégig elkísér, tudja, mikor van érkezésünk, olyan, mintha lelkünket tükrözné. Sosem jártunk egyedül, rájövünk. S velünk együtt eltűnik az árnyék…