Az idő fogságában

Rabjai vagyunk a múló időnek, mind hordozzuk láthatatlan láncát. Minden születő hajnal egy lépéssel elénk tárja véges életünk határát. A fogság talán mégsem büntetés, inkább a lét legnagyobb ajándéka. Nem őriznénk a reggelek fényét, ha minden perc végtelen volna. Ha minden ölelés örökké tartana, nem remegne bele a szív. Ha minden kimondott szó várhatna egy másik holnapra, talán nem születne meg soha. A múlás aranyozza be a pillanatot, amikor csodáljuk alkony fényét. Egy mosoly azért ragyog, mert egyszer véget ér. Egy kéz érintése attól meleg, hogy nem tarthat örökké. Az örökkévalóságot keressük, mi ott rejtőzik minden percben, gyermeki nevetésben, ráncos öreg kézben, s mikor kimondjuk csendben: mennyire szeretlek. Élünk az idő fogságában, mégis itt tanuljuk meg, hogy nem a hosszúságban lakik a végtelen. Azokban a pillanatokban, melyeket teljes szívvel élünk meg. Amikor az utolsó óra is lepereg, talán nem visszük magunkkal a hosszú éveket, csak azt a percet, amelyben úgy szerettünk, mintha az egész örökkévalóság abba az egy pillanatba költözött volna.