Az idő sodra

Fényből születtem, árnyékban erősödtem, a folyó sodra vitt, kövekké váltam benne. Szárnyak röpítették álmaimat az égre, lent a hamu izzott, újra életre keltem. Csillagok őrizték magányom hűvös csendjét, és minden édes öröm, bár szélként tovaszállt, mintegy fa lombja bennem zöldellt egyre tovább. Gyökereivel tartja még a múlt emlékét. Bánataim kőbe írták lépteim nyomát, az idő gyors keze széttört minden álmomat. Sebeim helyén nem piros vér, virág fakadt, s szilánkokból emeltem új világnak bástyát. Az egyedüllét dalát csendben megtanultam, hol a szívem lett saját oltárom s templomom. Néha a fal, mit emeltem, ha le is omlott, a porból arcomra újra mosolyt rajzoltam. Ma már minden hajnal felé hálával nézek. Remélem, dalaim nyomán nem csak rom marad, - egy ösvény, melyen más is hazatalálhat -, S az idő sodrában akkor nem csak veszítek.