Égő csillag

Torony mélyén nagyokat sóhajt, üveghideg fal mögött lebeg ő, kit hullámok szívverése ringat, s haján megtörik a hold fénylőn. Karcsú karjaival jelez a távolba, csillan a pikkely, akár a csillag, de a közeledő hajó nem látja, nem érzi a titkos hívóhangokat. A hajó siklik tovább az útján, de megcsillan néha még a fény, nem hallja meg tenger sóhaját, és sellőlányban apad a remény. A hajó elúszik a messzeségbe, ő még néz utána, amíg csak lehet, ó, hányszor összetört már benne a vágy, hogy törölje a könnyeket. A vágya húzza egyre messzebb, ám a hajó örökre semmivé lett, álma tovább dobol a szívében, hogy átírjon sorsot, hullámot, eget. Nem merül el bánatban mégsem, legyen a hajó vak s ketrec a torony, keres új parazsat tenger sötétjében, s egy kicsiny szikrát a mély tavon. Mert a remény sohasem fárad el, nem számít, hogy most éj takarja, hullámfalakon marad örök jel, és a sellőlány újra felmutatja. A remény benne újra lángra kap, és örökkön égő csillag marad.