Eljött az ősz újra hozzám

Eljött újra az ősz hozzám, halkan lép be ajtómon, sárga levél ül az orrán, minden más díszt kint hagyott. Nem kérdezi, vártam-e már, csak leül a régi székre, onnan nézi az új ruhám, s már otthon van egészen. Ismerem jól, régi vendég, visszatér ő évről évre, jön vele a sok szép emlék, s átszínezi a vidéket. A nyár még mást mesélt nekem, más volt akkor a világ, most ott áll az ablak mellett, s lehalkítja fák dalát. „Nem sietek” csendben mondja, „néha meg kell pihenni, álmot hintek a világra, hagyom kicsit álmodni.” Újabb levél hull az ágról, ő pedig csak dudorász, Így nyugszik meg, tudja ő jól, emberi szív s vele a táj. Mosolyával megvigasztal, s messze már a mélabú, lelkemben szép dal fakad, s nem vagyok már szomorú. Emléked oly eleven lesz, hogy a szívem is megáll, elindulsz, jössz közelebb, s már ide is érsz hozzám. Ujjongok némán a csendben, s ha ajkunk is összeérne, álmából föl ne ébredjen a szendergő természet.