Emlékké lettél

Nem kiált, nem kérdez, csak halkan jelen van, mint könyvjelző pihen a sűrű sorokban. Egy préselt szirom, mi színét rég elvesztette, de a percet, azt a percet, örökre megőrizte. Ujjbegyem alatt a papír édes múltja, az el nem mondott szót is újra meg újra fülembe súgja, mint távoli, lágy zengés, hol nincs már fájdalom, csak megbékélés. Vannak kincsek, miket nem lát soha senki, mégis a fénye lelkemet zenével betölti. És olykor, ha csendesül a világ zaja kint, kinyitom a könyvet s rám mosolyogsz megint.