Erdő mélyén

A Nap nem kiált, csak leereszti arany ujjait a lombok résein át. Megérinti a leveleket, mint anya gyermeke homlokát, nem lázas-e a világ? Az ösvény mutatja magát, puha földje szelíden elnyeli múltam tompa zaját. A fák szilárdan állnak, sudáran, nem hajolnak meg, csak ha szél hívja őket. Itt nem kell más lennem, csak, mint gyökér a földben, vagy lélegzet a csendben. Az erdő tudja a titkot, mit a zajos világba visszatérve újra és újra elveszítek. Hogy szívemben béke van, ha erdő mélyén állok s hagyom, járjon át fényével a Nap!