Eső-tánc

Az úttest feketén izzik, késő nyár van, lámpák aranyát ringatja az eső. Ő ott áll, mezítláb, szakadt farmerban, feltartott kezében egy pohár pezsgő. Mintha a világot akarná abban az egyetlen kortyban beszippantani. Forgása vad, szabadsága szikra, minden esőcsepp ott dobog rajta. Minden fény mintha belé hasítana, s ahogy mozdul, lobog hosszú haja. Mintha a város lüktetése a testén keresztül akarna a végtelenbe zuhanni. Az autók harsogó dudái mögött megértés, vagy irigység kúszik elő. Vagy közöny szuszog, fáradtság nyög, mit sem törődik ezzel a táncoló nő! Önfeledten ring. Mit mások nem mernek, ő azt nem restelli megtenni. Táncol, mint akinek nincs holnap, nincs szabály, csak a jelen vad és fénylő igazsága. Az eső úgy hull rá az autók között, mintha ő maga lenne a nyár szép és igaz vallomása. Ő pedig csak forog egymagába’, mint akihez sosem ér el az idő, csak a fények, csak az eső, csak a pillanat örökkévalósága.