Esőáztatta búcsú

Vége, mondtad s már indultál tovább, az esti utca fényét mosta az eső. Lépteid elnyelte a vizes félhomály, mögötted mélyen hallgatott a csönd. A rózsacsokrot némán a földre ejtetted, szirmait az ég könnyei áztatták. Vörösük lassan beleolvadt az éjbe, mintha szerelmünk vére folyna az utcán. Én a kopott padon magamba roskadva fejem két tenyerem közé temettem. Az eső nem kérdezte, miért fáj annyira, csak csendesen sírdogált helyettem. Kabátod szegélyét még a szél tépkedte, de egyetlen egyszer sem néztél vissza. Utcai lámpák reszkető sárga fényében egyre fogyott, majd eltűnt örökre árnyad. Talán egyszer a hajnal majd felszárítja a pad deszkáira hullt esőcseppeket. De ezt a fájdalmat semmi el nem mossa, míg téged őrizve dobban a szív bennem. Engedjelek el végleg, te kérted azt, mit is mondhatnék, minden hozzád köt. Az eső fátylán át örökké látlak majd, ahogy egyre távolodsz a fények között. A rózsákat az ázó kövön hagyom, összetört szirmaik fájón kisértenek. Ott ülök mozdulatlan’ a régi padon, csak az eső tudja, mi maradt belőlem.