Fény az erdő mélyén

A Nap nem kiált, csak leereszti arany ujjait a lombok résein át. Megérinti a leveleket, mint anya a gyermek homlokát, lázas-e még a világ. Az ösvény szelíden mutatja magát, puha földjén elnyeli a tegnap zaját. A fák szilárdan állnak, sudáran, nem hajolnak meg, csak a szélnek. A fény foltokat rajzol a törzsekre, mint titkos térképet egy belső lélek-tervhez. Lélegzem. És a levegő zöld. És a csendnek súlya van, nem nyomaszt, hanem megtart. Itt nem kell többnek lennem, csak gyökérnek a földben, vagy levélnek a fényben, Az erdő tudja, mit az emberek közé visszatérve én újra és újra elfelejtek. Hogy a béke nem rajtunk kívül van, hanem ott, ahol megállok és hagyom, hogy átmelegítsen a nap.