Folyó viszi

Tíz napig jártunk le a partra, hol a víz sodródott, mint múló idő, nap lehelt forró csókot arcunkra, s új világ nyílt bennünk, gyönyörű. A folyó hallgatta halk szavunkat, fű között nyílt kis vadvirág. Nem tudtuk elrejteni mosolyunkat hadd irigykedjen ránk a világ! Az utolsó estén, mint a bús fák, amint ősszel búcsút intenek, néztük egy lomb vízre hajló ágát, s az elválásba szívünk beleremeg. Tíz nap, se több, se kevesebb a sors most csak ennyit adott. Nem kértem mást, nem is kerestem, csupán szívemben a halk dallamot. Nem volt harag, hangos szó, se vád, csak fönn a csillagok, s a víz alatt a halk dallam vitte messze már a part szelíd emlékeit, vajon mi marad? A folyó mesélt rólunk az este, csillagok csöndjében néztél rám. Tudtuk, nem maradunk örökre, de akkor minden a miénk volt talán. A part ma is hív néha vissza, ahol szívemet akkor ott hagytam. A folyó sodor, viszi az emléket tova, hisz benne él még minden hang. Nem ígértünk jövőt, csak jelent, két kéz, egy érintés, víznek illata. Búcsúnkon nem szólt csak a csend, s szerelmünket elvitte folyó sodrása. Még ma is néha vissza- visszanézek, a tíz nap egy életre szóló emlék lett. Látlak a parton ülve s feléd megyek… folyó hozza s viszi fájó szerelmünket.