Gőzölgő pára felett

Kér szék vár ránk a terasz fényében hol kávémban a kockacukrot keverem. Te még nem vagy itt, talán nem is létezel, De az arcodat ezer álomból ismerem. Nem tudom a neved, sem a hangod színét, mégis tudom, hogyan fognád meg a csészét, hogyan néznél rám gőzölgő pára felett, s ragyogna felém szerelmes tekinteted. Te vagy a hiány, melyből életre keltettelek, a vágy, mi a szomszéd székre leült észrevétlen. Nem kérdezem, hol jártál annyi éven át, csak nézném a délután halk, arany uszályát. Mert nem a kávé kell s nem a város zaja, csak a lényed ismerős, friss tiszta illata. Itt ülsz velem szemben, bár üres a helyed, s én a semmibe nyújtom remegő kezem. Vágyam bár lenne oly erős, hogy megéreznéd, s egyszer hozzám igazán megérkeznél!