Ha mésként lett volna

Elnézem most lassan öregedő kezem, és kérdezem: mi végre volt az életem? Az évek, mint a vízfolyás, rohantak, s az álmok, mint a füst, csak elsuhantak. Volt idő, mikor hittem még a jóban, egy szóban, egy mosolyban, egy dalban. De bárhogy éltem, bárhogy is reméltem, a sors a rám szabott úton vitt csendesen. Mi lett volna, ha más úton haladok? Ha az igen helyett néha nemet mondok? Vagy néha kiáltok, bátrabb lettem volna, talán most nem lennék sorsomba bezárva. Mi lett volna, ha nem félek, inkább lépek, ha az ingoványtól a csillagokig felérek? Ha nem hagyom, hogy mások tekerjenek sorsom fonalán - a feketén s a fehéren? De késő már, a kérdés nem vár válaszra, az idő nem torpan, nem hajol kívánságra. S bár bennem él a vágy, hogy újra kezdjem, az idő már csak halk, fáradt kegyelem. Az emlék, mint pókháló szála tapad rám, benne ragadok és nem ereszt tovább. Volt sok nap, pár év, néhány arc, egy álom, régen eltemettem már - soha nem találom. Valami hív - még érzem testem mélyén -, nem zajos vágy, csak furcsa, halk bizsergés. Ha múlt s jövő nem is lesz sosem az enyém, a mostban, még ha reszket is, van kis remény. Miért lett úgy? Többé már nem kérdezem, mit súg a csend, mit mond a zaj - azt figyelem. Nézd, ott kint a hajnal fénye rezzen, egy madár vígan dalol. Talán csak nekem.