Hála neked

Nem kényszerre, nem parancsra, csak bennünk ébred halk varázs, mint napfény, mely a földre száll, virágot éltet minden szép sugara. Apró fény indul szívünkből útra, nem tudja, hová ér, adja magát otthont lel egy pillanatban talán, hol más szíve vérzik, tövis szúrta. Szívből száll és ott ér helyet, hol más szív fázik és megremeg, melegséggel tölti el a lelkeket, önmagáért s másokért született. Csak ad, mert így lesz önmaga, nem vár cserét, nem kér jutalmat, és mint forrás, mely sosem apad, míg él benne hit tiszta s hű szava. Tudd, fényed nem alszik ki soha, akkor sem, ha egyszer utad lezár, mert ki adott, az él egyre tovább, tükrözi őt mások hálás mosolya.