Harmónia

Hol magas hegyek ölelkeznek, hull alá a víz - fénylő ezüstszál, napfény éri a permetcseppeket, ragyog a perc s a szív is odaszáll. Pára fátylán a fény táncot jár, szivárványt fon a szél hajába, míg sziklák tövében a napsugár fehér szépségeket nyit a világra. Fehér virágok kövek ölén, mi lehet ennél szebb látvány, összefonva már a víz, a kő, a fény, az örökké tartó és szent sugár. Nincs kezdet, vég, sem gondolat a lélegzet-nyitotta „most” csapong, ahol víz, kő és fény megmarad, a csönd mesél, és a szív ujjong. A hegytetőn narancsos fény gyúl, s a szív érzi, van magasba útja, aki belül tiszta, szelíd, s nem dúl, annak a táj minden kincsét nyújtja. Állj, mint fa szilárd gyökérben, tanulj a felhőtől szabadon lebegni, a kinti rend csak akkor él benned, ha engeded magad oda belépni.