Időn kívül

Léptem nyomán port kavar a szél hol a régi nyár még bennem él. Olyan még a táj, fa alatt a pad? Vajon ő is vár engem, ott maradt? Gondolatban újra ott jártam a régi utcán, sápadt nyárban. Nem búcsúztunk, nem tört meg a hangunk a sorstól most üres lapot kaptunk. Nevetve sétáltunk, mint régen a padon ültünk, csillagfényben. Mit akkor nem mertem, most kimondtam, s a mozdulatot el nem rontottam. Szerelmes szemekkel nézett rám, s éreztem, visszatalál hozzám. Apró döntés mindent megváltoztat, szívembe újabb csodákat lophat. De hirtelen színt váltott a hold hajnal fénye mindent visszavont. Hangja kétes csenddé foszlott bennem, s egyedül maradtam üres csendben. Felriadtam. Ágy sarkán ülve, nehezen gyógyul a múlt sebe! Nyitva a szemem, a nap már felkelt, s a szívem újra csak emlékre lelt. Álom volt csupán, mégis nekem ajándék lett, újra fogta kezem.