Jégvirág az ablakon

Az ablak hideg üvegén ujjaim árván dobognak. Távozó lépted halk remény, és belül csak a csend marad. Kint szikrázik a levegő, a fény szomorún didereg. Az üvegen jégvirág nő, kezem az ablakon remeg. Látom ezüstös alakod, elhagyod közös múltunkat. Visz tovább dacos haragod, míg el nem nyel az alkonyat. Csak a jéghideg csönd tudja, mi az, mit soha nem mondtál. És kezem hívó szavára vissza miért nem fordultál. Ablakhoz simul két kezem, árnyad távol, szívemben jég. Te már messze jársz, idegen, szavak helyén sóhajom ég. Nem jössz vissza, tudom, soha, elfáradt minden gondolat. Árnyék les rám, rút, mostoha, s nem enged még a pillanat… … Hajnal, ha jön, hó elolvad, fény kigyúl, vidul a világ. Fájó múlt, mint fagy, elporlad, és vízcsepp lesz a jégvirág.