Láthatatlan szálak

Nem látni őket. Nem csillannak a fényben, nem akadnak fenn fák ágain az erdőben, mégis minden mozdulat megpendít egyet. Anyám keze már nem fogja az enyémet, mégis minden ölelésben ott lüktet az első érintés rózsaszín emléke. A fák gyökerei a föld sötét mélyén egymás felé indulnak. Nem kérdezik, ki erősebb ki magasabb, csak az életet adják másoknak. A madár a szelet olvassa, a folyó a hegyet formálja, a kertben ott van az eső zamata. Az ember mindegyiket magában hordozza. Talán ezért nincs egyedül soha. Lépteim alatt utak emlékeznek, és minden tekintet, mely egyszer rám esett, egy újabb szálat sző abba a láthatatlan hálóba. Sokáig azt hittem, nem ez az én történetem. Pedig ugyanannak a szövetnek egymást tartó szálai vagyunk. Ha elszakad egy fonál, megrezdül az egész világ. Egy szó, melyet évekkel ezelőtt mondtak nekem, ma is bennem visszhangzik, mint távoli harang hangja a templom mögötti ködben. És talán éppen ez a kapcsolódások igazi titka: nem az köt össze bennünket, amit látunk, hanem mindaz, mi észrevétlenül egymásból születik, egymásban tovább adódik, s „egymásba csendül a szín és a hang s az illat”. Baudelaire: Kapcsolatok c. verséből idézett sor