Lehelet a papíron

Láthatatlan szárny suhan a csendben, tollam hegyén pihennek szívem szavai. Nem tudom, ki az, ki vezeti kezem, de minden betű mögött ott áll valaki. Lelkem fölemeli a vágyakozás, betölti titokzatos ragyogás, Múzsám arca ködbe vész, mégis belőle gyúl a fény. Ha közel hajol, sorok lángra kapnak, sóhajukkal felérnek a magas égig. Fényük kopik, szavak elnémulnak, amikor némán egyre csak távolodik. Ő a lehelet a papíron, ki meghallja suttogásom, ő a messzeség és a hiány, egyben teljesség és magány. Ki ő? Erre nincs szó, nincs felelet, csak várom, hogy érintsen meg újra. Ő hozza el a szavakat, adja az ihletet, ha hozzám közelíti az idő sodra. S ha elhagy, nem haragszom, mert még akkor is tudom, minden vers, minden történet az ő láthatatlan nyomán született.