Másféle csillagfény

Nem hangosabb a csended, csak tisztább benne a világ. Nem kevesebb, amit érzel, csak más úton ér el hozzád. Nincs kerülő a tekintetedben, nincs megjátszott udvariasság, jössz őszintén s egyenesen, mint ég alól az eső megered, mint fény, mit a hajnal ébreszt. Megtanultam tőled várni. Nem órákban, lélegzetben mérni az időt. Megtanultam mozdulatban beszélni, egy érintésben átadni a jövőt. S egy mosolyban felfedezni a napsütést, az édes hazatérést. Volt, hogy nem értettelek. Volt, hogy a távolságban elvesztem, mit közénk húzott a világ. De amikor rád néztem, tiszta lényed visszavezetett, oda, ahol nincs „másság”. A mi létünk hangos neked, túl gyors, túl sok, túl éles, mégis igyekszel benne eligazodni. Nem kevesebb vagy a létezésben, hanem arra emlékeztetsz, hogyan kellene benne igazán élni. Ha egyszer megkérdezik tőlem, mit adott nekem a létem, rád gondolva azt felelem, egy másféle csillag ragyogását, mit nem mindenki lát, csak kinek adatott egy gyermek, s felfénylik mosolyán.