Megélni a hiányt

Először nem az ajtó csukódott be, hanem a tekinteted. Egy félreeső pillantás, és már tudtam, a szavak csak késve érkeznek, mint távoli villámlás után halk mennydörgés. Ott álltál még elnémulva, de már nem engem láttál. A vállad vonala élesebb volt minden szavamnál. De még mintha tőlem valamit várnál. A szakítás néha kiáltás. Néha csupán egy lassú hátráló lépés, levegő, mit már nem együtt veszünk. egy kéz, mely nem keresi többé a másik kéz melegét. Ami utána marad, egy mozdulat, mit feléd indít a megszokás. Jól ismert suttogás szavait itt hagytad. S a közösen bejárt utcák térképét a talpam alatt. Magammal viszem tovább a hangod színét, a szemedben felvillanó szenvedély vágyat szító tüzét, a bögre peremén hagyott ajkaid halvány ívét. És viszem a kérdést is, hol repedt meg az idő? Melyik mondatnál csúszott ki kezünkből a jövő? Majd egyszer a becsukódó ajtó helyén nem űr lesz, hanem az a megértés, hogy szívünk szeretett. És ez el nem vész.