Mint gomolygó füst

Élt bennem egy csendes, féltett világ, titkos ösvény, reményből font út, mellette sok szép, színes virág, köztük minden holnap fénybe borult. Hittem az álomban, szinte vakon, mint aki csillagot őriz markában, tüze melegített, új falakat rakott egy szép, elképzelt otthon falában. De jött egy perc. Egy halk repedés. Egy szó, egy csönd, egy elfordulás. S a gondosan őrzött építkezés egyetlen sóhajjal omlott rommá. Ott álltam üres szívvel kék ég alatt, néztem, amint szállnak fel lassan, álmok, tervek, el nem mondott szavak, szürke füstként némán gomolyogva. Vitte az idő, mint szél a könnyű port, mindazt, mit szívem kért valaha, benne egy életnyi vágy lobogott, és semmivé vált egy pillanat alatt. Mégis, a parázs mélyen megmaradt, valahol bennem izzott tovább, mert aki egyszer igazán akart, az új tüzet is gyújthat még talán…