Napmeleg csoda

Egykor minden ott indult útján, egy kis tanya poros udvarán. Ahol akkora tág volt a világ, ameddig a gyerekszem ellát. Napfénnyel keltett fel a reggel, s egy karéj zsíros kenyérrel. Megszórva édes cukorral, lágyan hívogató anyai szóval. Szaladtunk a tarlón mezítláb, cipőnél puhább volt a szabadság. Aratás arany pora bőrünkre tapadt, élveztük a szénaszagú nyarat. Majd jöttek a kisvárosi utcák, hol a kapukat be sosem zárták. Beláttunk nyíltan egymás életébe, kopogtatás nélkül oda belépve. Lassan szálltak le ránk az esték, majd jöttek álomba ringató mesék. Nem volt telefon, sem internet, anyánk mesélte nekünk az életet. Aztán növekedtünk csendesen, mint a fák az udvar végében, gyökérrel a múltba kapaszkodva, ágainkkal ég felé nyújtózva. De megmaradt bennünk a fény, aminek ma is érezzük melegét, az a poros, napmeleg csoda, boldog gyerekkorunk otthona.