Nyár kettős arca

Késő esti eső érkezik, nagy zajjal, hangosan kopog, ráhull a fáradt háztetőkre, nem engedi még el a napot. Hirtelen minden lélegezni kezd, tócsákban egyre terjed a gyűrűzés, már az első csepp könnyeddé tesz, s a hűs érintés engem is elér. Esernyő alatt állok, a víz mégis végig csorog vállamon s nyakam ívén. Ha nem lennék biztos, hogy eső esik, nem tudnám, az ég sír-e vagy én? A zápor egyre hangosabb lesz, cseppjeivel áztatja piros ruhámat. Lemossa rólam a napi szennyet, s elűzi a régi, poros aggodalmat. Esernyőmet leengedem, felnézek az égre, hagyom, hogy az eső rám záporozzon, se múlt nyoma, se félelem, se szabály, se megfelelés rajtam ne maradjon! Forró aszfalt fölött párolgó szenvedély gyúl szívemben, mohó vágy érinti testem. Ha itt lennél, most biztos megölelnélek, Vajon megbánnám, mit hirtelen tettem? Múlik a perc, józanságot szórnak rám a könyörtelen, hűvös, nagy cseppek. Tiszta és bölcs leszek, mintha az eső nem kívül hullott volna, hanem bennem. Egyszerre vagyok szomorú és boldog, gyáva lennék szívemet követni? Nyári zápor felfedi vágyakozó énem, nagy öröm, hogy tudok még szeretni…