Nyári ének

Arany palástját bontja már a nyár, fényével minden bokrot átölel, a rét fölött halk zümmögés szitál, kéklő magasban felhő sem lebeg. A búzatábla ring, mint a tenger, napfényhabokkal csillog ébredőn, a szellő játszik, szól könnyű ének, s virágillat száll erdőn és mezőn. (A lombok közt ezüstös dallamot penget a szél egy láthatatlan ágon, s az alkony lágy bíborba vonja ott a tájat és hoz lassan csendes álmot. A tó tükrében ég és föld pihen, egy csillag rezdül sötét vizében, s a part fölött a tücskök ünnepe szövi az estét illatozó zenébe. Áldott a nyár, fényes pillanat, az év szívében dobbanó csoda, míg itt van, minden szép marad, s az idő is megáll egy mosolyra. De tudom jól, a fény is útra kel, s az ősz felé hajol majd a határ, ezért oly drága minden reggel, s oly szépséges a múlandó nyár. A szív őriz minden napsugarat, ha egyszer nyár fénye benne járt, s ha tél borítja majd a tájakat, bennem akkor is ragyog tovább.