Nyári zápor

Késő esti eső érkezik, nem zajong, nem kopog, csak ráhull a fáradt háztetőkre, és lehalkítja a napot. Hirtelen minden lélegezni kezd, az első cseppben ott van a kérdés, a tó felszínén terjed a gyűrűzés, és engem is elér az érintés. Az esernyő alatt állok, a víz mégis végig csorog vállamon s nyakam ívén. Nem tudom eldönteni, hogy az ég sír-e vagy én? Az eső egyre hangosabb lesz, cseppjeivel vadul áztatja piros ruhámat. Lemossa rólam a kimondhatatlant, s elűzi a régi, poros aggodalmat. Esernyőmet leengedem, felnézek az égre, hagyom, hogy az eső rám záporozzon, se félelem, se szabály, se megfelelés rajtam ne maradjon. Forró aszfalt fölött párolgó szenvedély gyúl szívemben és felvillan a fény. De cseppek hűvöse rendet tesz bennem és friss helyet hagy a csendnek. Mire elcsendesül, nem csak tisztább leszek, hanem bölcsebb. Mintha az eső nem is kívül hullott volna, hanem bennem.