Öltések 2

Egy tű pihen a kezemben, néz rám hideg fénye, mielőtt dönteni kéne. Szálat fűzök bele, átöltök tegnap szövetén. Színek kötnek emléket s neveket, megáll a kezem minden öltésnél, vajon ez hogy lehet? Nem mindet húzom feszesre, van, mit lazán hagyok az időnek. Javítást nem minden szakadás kér, nem mindegyik tárja fel fájdalmát. Van, amelyik csak újra felnyílik, amikor a nagy csönd körbejár. Van, mit óvni kell, összefogni az idő vásznán, gyöngéden átvezetni a tűt rajta. Nehogy az idő elvegye s mi hiány, csak azt hagyja! Van, mit megjavítani nem tudok, csak a megszokás köré varrok egy kis türelmet, egy kevés elfogadást, ha már szerelmet nem ölthetek. Nem teszek rá hurkot, nem kötöm el, úgy hagyom… A tűt leteszem, a szál meleg. Szövet nem bomlik tovább. Egyszer majd újra felveszem, s akkor, talán majd akkor, végleg összeforr az elvarratlan szál.