Pecsétes levél

Ablakon át éles fény megvillan, az asztalon egy pecsétes levél, a szél titkokat sodorva elsurran, s a szobában súlyos csend mesél. A férfi hátát csak árnyék őrzi, a lámpák alatt halkan elvegyül, hűtlensége szívét csak úgy égeti, s a bűnbánat oly későn menekül. A küszöbön túl nem néz vissza, miután átadta megbánó szavait, elfojtott vágytól remeg a válla, bűne hajtja, s messze űzi álmait. A szobában megrezdül a csend, s ki ott maradt, a sorokat lesi, levél a kezében, szeme a pecséten, s lelkében a megbocsátást keresi. A nő szívében kinyílik minden, mint kései kis virág a dér alatt, rájön, hogy mi benne oly eleven, a másikban talán már elapadt. Szeme előtt a levél reszket még, ólomként húzzák súlyos szavak, érti már: ahol véget ér a hűség, nem segít ott semmi magyarázat. Ablakon túl mindent rejt az este, a nő az árnyat nézi, de eltűnt már, szíve kiürül, ott áll oly elveszve, mint akit magára hagyott a világ. A fények csak úsznak el előtte, a férfi távol, múltja ködbe hull, szívében kész a válasz a levélre, bárhogy fáj, egyedül él ezentúl.