Polc szélén porosodva

Itt ez a vén magnó én vagyok, nem túl vagány, kissé kopott. Műanyagom megfakult már, az idő rajtam hagyta nyomát. A por alatt oly sok az emlék, táncoló párok, zenés esték. Lopott csók, őrzi egy pillanat, íze a kazettámon is ott marad. Egykor még én voltam a sztár, ha szóltam, ujjongott a világ. Ne is tagadd kedves gazdám, ki most vágyakozva nézel rám. Ó, azok a táncos délutánok! Ügyetlen léptek, piruló arcok. Az a helyes fiú, ó, jól tudom, veled perdült, s zengett dalom. Most meg itt porosodom régen, félredobva, micsoda szégyen! Hirtelen ujjad kattan gombomon, s motor-szívem lassan felmorog. Zizegek, prüszkölök és nyögök, de lám, még mindig működök. Felhangzik dalod, kissé hamisan, akadozva zokog panaszosan. Látom, az időben visszatérsz, szemed mélyén újra régi a fény. Nem is én játszom a dalt talán, benned szól, emlékek fonalán. Szóval hagyj csak itt a polcon, porosan, csendben, nem bánom. Bár néha fáj, de sorsom viselem, nehéz súlya van az emlékeknek. Ha majd egyszer újra megtalálsz, ne kapcsolj be, csak emlékezz rám. Nem játszom már életed dallamát, hallgasd a szíved emlék-ritmusát!