Reggeli dialógus

A csészém ma reggel elkezdett beszélni. „Ne fintorogj” – mondta – nem én vagyok keserű. „Te felejtesz el élni”. Kávémba belekortyoltam. Pfuj, ez tényleg ihatatlan. „Tegyél bele cukrot” – folytatta sértődötten. – „Éld az életed kissé édesebben!” Körbenéztem. Senki. Csak én. „Hozzám beszélsz?” „Hozzád persze, ki máshoz? Én csak porcelán vagyok, de te… élő ember lehetnél, ha magadat jobban szeretnéd!” „És ha nem akarok édeset?” – próbálkoztam. Pedig tudtam, igaza van. Csend lett. Gőz szállt fel, félbemaradt a gondolat… „Tudod” – kezdte halkan – „két félből vagy. Az egyik a cukrot akarja, a másik pedig tagadja. Egy egész helyett, két fél darab…” Tettem a kávémba cukrot. Megittam az utolsó kortyot. Már nem volt olyan rossz. A csésze csak hallgatott. De valami fontosat tanított.