Szavakból híd

El kell mondanom, ó, fáj, hogy hallgat a világ, s megannyi lélek hordja némán a bánatát. Könyvekből töltekezem, betűkből, sorokból, gyertyaként világítanak ki otthonomból. Nem dicsőségért, nem tapsért írok verseket, hanem, hogy szavaim elérjék a szíveket. Ki olvas, ne legyen többé magára hagyva, vers is lehet menedék, sorsok igaz társa. Meg kell találnom azt, mit más még el nem mondott, s le kell írnom mindazt, mit a csend elhallgatott. Hosszú lesz az út odáig, tudom én azt jól, mire minden sebzett szóban remény hangja szól. Soraim, mint híd, elérik lelkek rejtekét, s átlépheti bárki némaság sűrű ködét. Kővé szikkadt bánat és tengernyi könny fölött, szelíd szavakkal vigyen át versem örömöt. Így írok hát, tudd meg, nem is csak önmagamért, hanem, kik némán tűrik a csöndet, azokért. Így írok érted is, te ismeretlen barát, hogy együtt hordjuk a világ terheit tovább.