Szelíd magány

Mentem az úton. Nem vitt sehová. Csak befelé, mélyen a rengetegbe, hol a csend mohos, öreg szíve dobog, s az ember önmagát hallja meg benne. A hold fehér hamut hintett a tájra, fáradt köd ült hallgatag fenyőfákra. A fák között árnyék állt meg halkan, emlék lehetett, talán régi bánat. Talán egy arc, kit elsodort az élet, s akit én mindig is vártam. A tó fekete tükre megremegett, mintha valaki a túlsó partról kiáltaná elvesztett nevemet. S a magány szelídült körülöttem. Az árnyék nézett rám, mint ki ismer, talán ő lenne az a valaki? Ekkor hirtelen rám hullott egy csillag, s egyszerre feleszméltem: A fák álmom mélyén lombosodnak.