Szív titkos fénye

Valami csendes, szelíd ragyogás, nem harsány, nem nagy vallomás. Láthatatlanul jár a szívek között, s mint hajnali pára a rétek fölött. Nem kér gazdagságot, nagy csodát, csak nyíló kis virágot, madár dalát, egy ablakon át szűrt napsugarat, s már el is űzi szívekből a rosszat. Ott ül a mosolyban, kéz melegében, mások boldog-szomorú tekintetében, visszhangozza jó szó, mi megmarad, s fényt gyújt némán szürke falak alatt. Belőle fakad az emberség forrása, a lélek mélyének legtisztább csodája. Miatta lesz könnyebb terhet hordozni, s borús ég alatt is reménykedve menni. Mert látja a szépet a vihar nyomán, a virágot akkor is, ha tövis nő csupán. A kudarc mögött új ösvényt keres, veszteségben is valami jót felfedez. Nem kérdi tőled, mennyit ér a lét, csak őrzi a percek apró kincsét. A csúnyában is meglátja a szépet, hétköznapi porban az aranyszemeket. Mikor este a Nap lehunyja szemét, s az alkony a földre borítja köpenyét, akkor érted meg, mi is történt veled, s mi adott szárnyakat a lelkednek. A neve egyszerű, mégis éltető láng, embertől emberhez vándorol tovább. S aki szívében őrzi, bármerre halad, annak az élet mindig ajándék marad. Ezt az érzést, mely fényt sző a napba, egy szóval kifejezi a szív bölcs szava. Nyelvünkben ezt a szót úgy hívják: hála.