Szívemhez ért az ősz

Ma gyorsabban lépdelt az ősz, mint máskor, a kertek alatt. Elnéztem a rozsdásodó erdőt, s az integető ködös hajnalt. Egy sárga levél hullt le vállamra, s bennem a szív nagyot dobbant. A szél is megállt egy pillanatra, én csak álltam ott és nem tudtam, miért fáj úgy a reggeli csend. Talán az ősz hozzám kopogtatott? Nem hallottam az idő mit üzent, a távolban egy varjú károgott. Csak álltam ott, néztem az eget, az elszálló madarak útját, a lehulló levelek néma titkát. S akkor megértettem hirtelen, az emberi élet múló csodáját. Búcsúként vállamról a levelet a többi lehullt közé tettem. Néhány barna még fennmaradt a legöregebb fa ágának hegyén. S mikor a szívem újra dobbant, tudtam, én egy kis időt kapok még.