Tavaszvárás

Még hideget hoz a reggel érkezése, az ablak peremén jégdarab emlékezik az elmúlt tél makacs csöndjére, és a fák csupasz karjaikkal szürkén nyújtóznak, fel az égre. De bennem már olvad a tél hidegsége. Nem harsány ez az olvadás, csak egy halk, belső zsongás, mint a föld alatt a gyökerek, suttogva új életre készülődnek. Emlékszem egy régi tavaszra. Amikor a sáros kertben a nagymama lassan lépdelt a barázdák között, apró magvakkal a tenyerében. A remény mindig kicsiben kezdődik, mondta, a föld sötétjében. Akkor még nem tudtam, mosolya miért volt olyan, mintha már látná a virágokat. Most már tudom. A tavasz nem akkor jön, amikor a naptár lapoz egyet, hanem amikor a szívünkben engedünk a fénynek. Amikor már nem érezzük a hideget, és meglátjuk a rügyben az ígéretet. Várom a reggelt, az első madár hangját, ami nem tévedés, hanem bizonyosság. Várom, hogy a Nap ne csak világítson, hanem fényével melegséget is hozzon. Várom, hogy szívemben kizöldüljön mindaz, mit hosszú hónapok csendje őrzött. Mert a tavasz, bár a mezőkön sarjad, előtte mindig a szívekben van.