Túl a gyöngeségen

Amikor elesem, mélyre zuhanok, föld hidegében magamra maradok. Az elbukás pora fullasztva tapad, erőtlenség bont bennem szárnyat. De a gyöngeség széttöri a láncot, más szemmel látom ott a világot. Sziszegve hajt tovább az akarat, nem engedi, hogy elnémuljak ott, hol a csend is már fojtva ölel, és szívem árny-hadakkal perel. Majd kitárul felém a világ tisztán, lelkemben halkul a félelem-orkán. S amikor elcsendesül minden, saját szívem harcát hallani vélem, A szükség sziklává emel engem, sebhelyekből fakad új erő bennem. Ha másoknak adok, másokért élek, sok rejtett könnyet letörölhetek. Így értem meg végre, mit súg a lét, másoknak adom szívem szeretetét. Lelkem mily erős, testem bár gyönge, több vagyok önmagamnál mindörökre.