Tulsó part

Mikor a part már tova s messze tűnt, s az eveződ is kettétört a vízben, mikor a sötét éj a csillagokba bűnt égetett, s nincs tisztaság fényükben, mikor a csend nem béke, hanem súly, s a holnap csak ismételten kudarc, mikor a szívben minden láng kihunyt, s már nem érdekel se béke se harc… Pontosan ott, a legmélyebb ponton, hol a „nincs tovább” a sárba kényszerít, hol álmaid már rég elhagyták otthonod, valami szelíd szellő mégis megérint. Nem harsány fény vagy pompás diadal, csak egy apró kis rés a tömör falban, vagy egy elfelejtett, tiszta, belső hang, mi elér hozzád, s szívedben marad. Tudd, a halk hang a válasz s a kis rés, amin az erő lassan mégis átszivárog. Nem hamis ígéret, nem is a megérkezés, csak a remény, hogy nem maradsz ott. Amikor mindennek vége, azt hiszed, s a sötétség már a fényeket eltakarta, A remény az, ki megfogja majd kezed, és némán átvonszol a túlsó partra.