Ugyanaz a fény villant

Azt hittem, az idő elhasználja önmagát. ledarálja az éveket, elsüllyeszti az érzéseket. Hogy ami elmúlt, az végleg kifakul az idő homályában, a napok sodrában. Aztán egy almába haraptam. Nem csak az íze volt ismerős, hanem a mozdulat hirtelen elém hívta azt az esős délutánt. Benne aludt nem tudom mióta már. Egyszerre ugyanaz a fény villant át a tükrön, ugyanaz a csend lélegzett a függönyön. Akkor értettem meg: az idő nem is vész el. Csak megbújik az ízek redőiben, az illatok szárnyán, a színek belső oldalán. S türelmesen várja, hogy az ember megtalálja.